PUNK '80 - '90 - MÁSODIK MOHÁCSI VÉSZ - Boldog punk napok egy baranyai kisvárosban - ÜLDÖZÉSI MÁNIA - Károly Tibor (Golyó)



Ha Mohácsról, a déli határ mellett fekvő Duna menti kisvárosról hallunk, sok minden eszünkbe juthat a mohácsi csatától kezdve a busójárásig, azt viszont még a magyar punk történelemének legnagyobb ismerői sem sejtik, milyen virágzó zenei élet zajlott itt a 80-as évek elejétől. Dokumentált punkzenekarok tekintetében a Dunántúlon az első helyen vannak, ha a teljes vidéket nézzük akkor is csak Miskolc és Nyíregyháza és persze Eger előzi meg, lakosságarányosan pedig nyilván toronymagasan állnak a képzeletbeli ranglista tetején. 


Az Üldözési Mánia egy tiszavirág életű zenekar volt, mindezek ellenére már a 90-es években kultikus státuszt vívott ki magának, szinte minden punk és skinhead kazettagyújteményében megtalálható volt az egyetlen kiadott "Furcsa a világ" című kazettájuk anyaga, de persze az elmúlt 20 évben sem borult rájuk a feledés homálya, a mai napig sokan kedvelik őket. A csapatról és a régi szép időkről Károly Tibor, azaz Golyó mesélt nekünk.


Kolera: Akkor ugorjunk is a kezdetekhez, hogyan jött ez elő nálad, hogy zenélni szeretnél?

Golyó: Valamikor nyolcadikos koromban érett meg bennem az elhatározás, hogy szeretnék zenélni, zenekarban játszani, színpadon lenni, egyszóval valamit alkotni az utókor számára. Persze ez akkor nem volt ilyen szépen megfogalmazva, csak éreztem a késztetést. Akkoriban inkább még a sport kötötte le a felesleges energiáimat (evezős voltam), de már tervezgettem ezt is. Az akkori lehetőségeim nagyon kilátástalanok voltak ezügyben, mert amikor megemlítettem otthon, hogy zenélni szeretnék, röviden el lettem utasítva, hogy csak foglalkozzak szépen a tanulással, és örüljek, ha legalább evezős edzésre elengednek…Ennek ellenére az osztálytársaim közül néhány jó arccal folytattuk a tervezgetést. Pénzhiány miatt ez meg is maradt a tervezés szintjén, de már ekkor teljesen biztos voltam benne, hogy én basszusgitározni akarok.

Kolera: Volt az első zenekarod, a Munkás Utca, beszéljünk először arról.


Golyó: Először is, nem Munkás utca, hanem Munkás Ucca, így írtuk, hogy minél prosztóbb legyen. Ez nagyon kezdetleges szárnypróbálgatás volt, nem is szeretek róla beszélni. De mégiscsak kell, mert ez is az életem része volt… Eleinte csak papíron létezett, mindenkinek azt meséltük, hogy van zenekarunk, persze ez csak vetítés volt… de mindenki elhitte, hogy tényleg van. Aztán volt ’87 nyarán az a Csónakházi koncert (amelyről Kornél is mesélt a Vírus-interjúban) , ahol fellépett a Fires nevű blues-rock zenekar (ők elég jól tudtak zenélni, csak emberileg voltak furcsák, de ebbe most ne menjünk bele…), meg a Live Aids (ők eredetileg Walter Closet, azaz W.C. néven szerepeltek korábban, fel is oszlottak már addigra, és csak erre a bulira álltak össze ismét, immár Live Aids néven), meg a Vírus, és hát ugye a Munkás Ucca… muszáj volt valamit előadnunk, ha már azt hintettük, hogy van zenekar. Hát annyi lett, hogy jól kiröhögtek minket, mert csak csörgőztünk, meg alumínium teáskannába kavicsokat (természetesen Duna-kavicsokat a Duna partról) raktunk, azzal keltettünk zajt, meg idióta rigmusokat kántáltunk, pl. ”Kopasz csibe,vadliba,gyere pajtás lagziba!”, meg „Itt a finom kelkáposzta, tarka kutya lehugyozta!” Mindenki röhögött, végülis jól sült el a dolog. 

Később, ősz tájékán lettem egyre jobb barátságban Zizivel, aki akkor a Fires dobosa volt. Ő akkor, 16 évesen, már rendelkezett egy - akkoriban nagyon menőnek számító - Amati dobszerkóval, és ügyesen is dobolt, a basszusgitáron is elég jól tudott játszani. Náluk, otthon volt a Fires próbahelye, az ő szobájában, gondolhatod, milyen nagy áldozat volt ez a szülei részéről, hogy ezt megengedték… Elég sokat lógtam ott is, mármint akkor, amikor épp nem volt Fires próba. Ekkor kezdett komolyabb formát venni a Munkás Ucca. Volt még egy – neve elhallgatását kérő - haverunk , akinek gitáros ambíciói voltak, meg Tivadar haverunk, ő is már akkor egy Jolana gitár boldog tulajdonosa volt. (Róla később még lesz szó. ) Ebben a formában bohóckodtunk, összefabrikáltunk pár előadható számot, ezek közül a legjobb egy instrumentális szám volt, amelyben a basszusgitáré volt a főszerep. Persze nem én játszottam, hanem Zizi. ( Később persze már én is el tudtam játszani, de ne rohanjunk ennyire előre…) Megmutatta, hogy mit kéne dobolni rá, én meg a legjobb akkori tudásom szerint eldoboltam, és volt mellé némi gitárcincogás, csak úgy színezésképpen, amit ez a két hozzám hasonló, zenészi álmokat dédelgető ifjonc el tudott játszani. Máig sem tudom, hogy Zizinek ebben mi volt a jó, hogy ilyen dilettánsokkal tölti a drága idejét, de azt hiszem, amiatt tette ezt, mert haverok voltunk, és közösen csináltunk valamit, együtt voltunk, és ez volt a lényeg. Közben telt az idő, nyár lett, ekkor készítettünk egy felvételt is ezekről a förmedvényekről, két térmikrofonnal, amelyeket Michelis Janitól kértem kölcsön. Azon a felvételen rajta van még a „Száraz tónak nedves partján…” kezdetű népdal is, amelyben a fő motívum egy békavartyogós szinti-hagszín volt - ezt Ede haverunk produkálta- és némileg átírtuk punkosabbra a szöveget…ha belekotornék a régi kazettáim közé, talán meg is találnám, de már akkor is vállalhatatlanul fos minőségű volt, borítsa a feledés jótékony homálya… Aztán volt az a Lánycsóki koncert a lepusztult Népházban, ’88 őszén (amiről szintén mesélt Kornél), és meghívtak minket is, hogy legyen már még egy zenekar… a plakáton is jobban néz ki, ha nem csak két zenekar van, hanem három, az már majdnem fesztiválnak is nevezhető… nekünk meg úgyis - ez most nagyon idézőjelben értendő- „színpadhatnék”-unk volt, szóval belementünk, megcsináltuk, lezajlott úgy, ahogy. Én ekkor főként az énekesi feladatot láttam el - mármint ha éneklésnek lehet nevezni azt, amit én akkor ki tudtam csiholni magamból- , kivéve az instrumentális számot, amelyben doboltam. Zizi dobolt a többi számban, Tivadar „gitározott” , ”Névtelen” meg basszusgitározott. ( Ennek külön érdekessége, hogy balkezesre volt húrozva a basszusgitár, mivelhogy úgy kértük kölcsön, és a tulaj balkezes…Ezt a hangszert vásároltam meg én kb. egy hónappal később )

Ez volt életem első olyan eseménye, amikor már színpadon álltam - az említett Csónakhází bulit leszámítva - … nagyjából ennyit érdemes a Munkás Uccáról megemlíteni…





Kolera: Na,akkor térjünk rá a lényegre, hogy is alakult meg az Üldözési Mánia?

Golyó: Kicsit visszalépve az időben: amikor elkezdtem az ipari iskolát ’84 szeptemberben (villanyszerelőnek tanultam), akkor ismerkedtem meg Michelis Janival (ő akkor már elvégezte a gimit, de nem vették fel a főiskolára valami irdatlan nagy félreértésből kifolyólag, így átmeneti elfoglaltságként szintén villanyszerelőnek tanult) , aki a későbbiekben nagyon sokat segített nekem a zenei törekvésemben.Ő már akkor elismert gitáros volt Mohácson, nagyon megtisztelő volt számomra, hogy nem úgy kezelt, mint egy kis lúzert. Eljárhattam a próbáikra - a Magic Ship nevű heavy metal zenekar - , és amikor szünetet tartottak, akkor játszhattam közben a basszusgitáros (Pető Csabi ) hangszerén, háát,akkor az volt álmaim netovábbja… Ezáltal motiválva voltam egy saját hangszer beszerzésére. 18 éves voltam, amikorra sikerült megvásárolnom életem első hangszerét, egy Musima basszusgitárt, ami az akkori lehetőségek szerint elérhető árfekvésű volt számomra. Enyhén szólva elég primitív jószág volt szegénykém, de legalább volt négy húrja, és még szólt is, úgy-ahogy, viszont a hangolást egy erre a célra rendszeresített kombinált fogóval kellet megoldanom, mivel a hangolókulcsok -eredetileg a fém szárra ráöntött műanyagból készült- tekerőit megette az idő vasfoga… mégis elég komoly árat fizettem érte, 3000 forintot. Ez akkoriban kicsit több, mint egyhavi fizetésem volt. Apámmal volt is egy komoly vitám erről, hogy pl. ”Ezt most tényleg megvetted? Mit akarsz ezzel? Úgysem lesz belőled zenész, botfüled van, az egész családban nem volt zenész, mit akarsz?”, meg hogy „Sookkal éértelmesebb dolgokra is költhetted volna ezt a pénzt, fiam!” Tehát kaptam a pofámra, nemhogy támogatást, inkább ellenkezést. De ez engem nem érdekelt, folytattam tovább, gyakorolgattam otthon, erősítő nélkül, meg jártam továbbra is a Magic Ship próbáira, ekkorra már előléptem náluk road státuszba is..! Na, ezt csak az tudja igazán értékelni, aki élt abban a korban.

Közben egyre jobban eligazodtam a négy húr rejtelmeiben, aztán 1989 tavaszán Lapáttal elkezdünk zenélgetni. Akkor már nem volt Elysium, úgyhogy Lapát épp unatkozott, akart valamit csinálni. Már régóta ismertük egymást, meg nekem már akkor hangszerem is volt, jobb híján ketten zenélgettünk. Ez úgy zajlott, hogy felvettük magnóra Lapát gitározását - mert ugye Ő a Virusban még gitározott, de aztán kiderült, hogy a doboláshoz nagyobb tehetsége van, ezért az Elysiumban már dobosként játszott- aztán visszajátszottuk a felvételt, amire ő már dobolt, én basszusoztam, meg próbáltam mellé énekelgetni. Akkori kedvenc zenekaraink- Ramones, Exploited, U.K. Subs, Anti-Nowhere League. Business, stb. - számait játszottuk, persze csak ”felismerhető” volt, hogy mi is akar lenni, sem a hangszeres tudásunk, sem a tecnhika nem tette lehetővé, hogy jobb legyen, de mi így is élveztük… Ekkoriban fogalmazódott meg bennem az Üldözési Mánia név is. Ez abból jött, hogy mások számait játszottuk, tehát „üldöztük” őket… Jó, tudom, az üldözési mánia fogalom egész mást jelent, de jól hangzott, mint zenekarnév. Úgy is mondhatnám, hogy valójában itt kezdődött az Üldözési Mánia…
Aztán én ’89 májusban megkaptam a sorkatonai behívót, úgyhogy ez abba is maradt. Lapát ezután beköltözött Pécsre, és az M.A. Skins-ben dobolt.

1990 november 14-én szereltem le, utána kezdtem zenélni Balatoni Pistivel, aki egész jól gitározott, meg énekelt, de egyébként eléggé link arc volt, mint később kiderült. Nálam zenéltünk a kis szobámban, egy régi lemezjátszó erősítőjére rákötve, ami azért, valljuk be, elég szarul szólt, de legalább szólt… Kicsit később csatlakozott hozzánk Gaál Peti, akivel még evezős koromban haveroztam, de mialatt nem találkoztunk, ő is elkezdett közben gitározni. Ő szervezte be az első énekesünket is, az unokaöccsét, Téglás Gábort. Így nyomtuk tovább addig- még nálam a kisszobában- amíg nem találkoztam össze megint Lapáttal. Beszélgettünk, mondtam neki, hogy van egy zenekarom, de nincs dobos… Ő akkor már hazaköltözött Mohácsra, az M. A. Skins meg néha lejárt hozzá próbálni, de emellett volt még bőven üres ideje, úgyhogy azt mondta, beszáll a bandába. El is kezdtük a próbákat Lapátnál, az egykori Elysium próbahelyiségben, ahol ott volt Lapát dobszerkója, meg egy énekhangosításra alkalmas cucc is. De hamar kiderült hogy Balatoni Pisti nem illik a képbe. Lapát közölte vele, hogy ő ezt a blues-rockos vonalat nem akarja csinálni, úgyhogy „menjen a picsába..!” , de közben nekünk, többieknek voltak közös elképzeléseink, így rövid úton, könnyek nélkül megváltunk Balatoni Pistitől. Innetől felgyorsultak az események. Előkerült Kovács Ernő, aki akkor még hivatásos katonatiszt volt, de pont akkoriban elege lett az egész Magyar Honvédségből, és inkább leszerelt, nem akart tovább hadnagyocska lenni. Egyébként Ő írta –még az Elisyum próbák idején- „A sör, a bor, a pálinka” magyar szövegét, meg a „Nélküled akarok élni” Elisyum-szöveget is.



Itt most teszek egy kis kitérőt, mert fontos megemlíteni, hogy a „A sör,a bor,a pálinka” eredetileg a Toten Hosen „Bis zum bitteren Ende” című szerzeménye, amit az Elysium némileg lebutított változatban játszott. ( Ezt most úgy kell értelmezni, hogy ők akkoriban csak kezdő autodidakta zenészek voltak, így hát úgy játszották, ahogy az akkori hangszeres tudásuk engedte. Tehát félreértés ne essék, nem lefikázni akartam őket ezzel a megjegyzéssel. Annál is inkább, mivel mi is így játszottuk. Csak jóval később, már a Dr. Thodor idején játszottuk az eredeti verziót. ) Aztán mi átvettük, és végülis az Üldözési Mánia által vált országosan ismertté ez a szám, sokan most is úgy tudják, hogy ez a mi szerzeményünk, de sajnos csak plágium…

Na szóval, Ernő eljött egy próbára, aztán be is vettük a zenekarba. Ezzel nagyjából egyidőben Straub Pityu is tag lett ( ő volt az, aki régebben, még kiscsávóként, a pincelyukon át hallgatta Elysium próbáit, merthogy Lapáték szomszédjában lakott, de akkoriban még nem mert lemenni a „nagyok” közé… Akkor viszont már „át mert jönni”). Neki is volt pár dalszövege, meg volt is kedve énekelni, így létrejött az Üldözési Mánia első felállása, ’91 májusában… egy hét múlva már koncertünk volt! Ez úgy történt, hogy a pénteki próba után, este Lapáttal bementünk Pécsre, volt ez a Pécsi Blues Fesztivál nevű rendezvény, ha jól tudom, akkor már az volt a harmadik. Persze nem a blues zenekarok miatt mentünk, hanem mert ott volt a zenei életből mindenki, aki számít. Lapát találkozott Ruschyval, aki a Gruppensex zenekar gitárosa volt. Én valahol másfelé szédelegtem akkor. Ruschy mondta Lapátnak, hogy a Gruppensex fellép a következő szombaton a Kazinczy-klubban, és kellene egy előzenekar, nem tud-e véletlenül valamit javasolni? Ő meg ráharapott, hogy „dehogynem, épp van egy új bandám!” Gondolhatod az arcomat, amikor ezt meghallottam Lapáttól… Másnap a többiekkel is közöltük, hogy akkor egy hét múlva fellépés..! Intenzív próbák minden nap, összehoztunk egy előadható műsort, 7 dalt sikerült összerántani. Akkor már kész volt a „Munkanélküli csevegés”, a „ Hupikék törpikék”, a Toy Dolls „She goes to Finos” című szerzeménye, -erre Lapát írt magyar szöveget, „A buszon” címmel-, meg egy félresikerült szám, „Irány a kocsma” címmel, de ez később ki is került a repertoárból. Adoptáltuk az Elysium műsorából a „Nélküled akarok élni” - t, meg „A sör,a bor,a pálinka” – t, és a Sex Pistols - tól a „Friggin int he riggin” volt a befejező szám, amire Pityu írta a magyar szöveget („Vidám tajték-dal” ).



Kolera: Hogy emlékszel erre a bulira, hányan voltak?

Golyó: Igazából nem miattunk jött a népség, de azért jött néhány haver is, akik viszont csak miattunk jöttek. Elég sokan voltak már akkor is, amikor mi játszottunk, úgy kb. 50-60-an. Ez a hely kb.200 fős bulikra volt méretezve, és később persze voltak is majdnem annyian. Nekünk meg jó volt annyi is, amennyi jutott, kaptunk tapsot is, tehát biztató volt a kezdet, első koncertnek ez nagyon is jó volt. Levontuk a logikus következtetést, miszerint érdemes ezt tovább csinálni. Innentől folytattuk azt, amit elkezdtünk, miszerint minden nap - de tényleg minden nap - zenéltünk. Mindenki a napi meló után, meg szombat, vasárnap is. Én akkoriban nagyon sokat dolgoztam - maszek meló, hogy minél előbb tudjak vásárolni egy „rendes” hangszert, meg erősítőt - de hát fiatal voltam, bírtam a terhelést..! Felkeltem reggel ötkor, 6-ra mentem dolgozni, általában délután 5-ig, fél 6-ig, mikor hogy. Aztán úgy, ahogy voltam, munkásruhában, porosan, koszosan, 6 - ra próbára. Ezt így rendszeresen, nap mint nap. Eközben megváltunk Gábortól is, merthogy ő sem igazán illett a bandába. Ő inkább a Guns n’ Roses-t , meg a hasonszőrű zenekarokat szerette, meg minek három énekes egy punk bandába, mikor a kettő is sok… így „ közös megegyezéssel felmondott.”

A második koncertünk Palotabozsokon volt, a Fehér Bika nevű ittasellátóban. Ezt szintén Lapát szervezte. Itt léptünk fel először közösen a Hétköznapi Csalódásokkal, akik akkor még nemes egyszerűséggel csak Picsa néven szerepeltek. A plakátra is így írtuk fel, hogy Picsa, anarchia - jellel az „a” betű a végén, ahogy kell. Na ez is elég botrányos koncert volt, sokat lehetne mesélni erről is, de ha mindent elmesélnék, ami ebben pár hónapban történt akkor egy könyv is kitelne belőle…




Kolera: Ők akkor mennyire voltak ismertek?

Golyó: Egy szinten voltunk ismertség szintjén, ők is friss zenekar voltak, bár előbb alakultak meg, mint mi. Szerintem ők sem gondolták volna akkor, hogy 30 év múlva még mindig egy létező zenekarról lehet majd beszélni… Volt velük még egy közös bulink, Komlón, a Twilight Zone nevű helyen, és ott érdekes módon békésen megfért egymás mellett a punk és a skinhead közönség, merthogy utóbbiak is jelen voltak szép számmal. Ott volt az M.A. Skins többi tagja is, aztán ők is játszottak kb. fél órát, csak úgy, műsoron kívül. Nagyon jó kis buli volt, leszámítva azt az „apróságot”, hogy lenyúlták a kasszát az összes jegybevétellel, így sem a Picsa, sem mi nem kaptunk egy ruppót sem…Emiatt akkora pogó kerekedett, hogy szétverték az egész Szürkületi Zónát, komoly anyagi kár is keletkezett, de ezt szerencsére nem nekünk kellett kifizetni…Tudtommal ezután nem is volt ott több ilyen jellegű rendezvény.



Kolera: Hogy alakult az Üldözési Mánia további sorsa?

Golyó: Ezzel párhuzamosan nyílott meg Mohácson egy –abban az időben még kuriózumnak számító- rockklub. Lapát keresztelésében „Quick Step rock club”, de a tulajoknak jobban tetszett az „Alfred Hitchcock Rock Cafe” elnevezés. Viszont mindenki csak Székgyár – klubnak hívta, mivel ez volt előtte a Mohácsi Székgyár KISZ-klubhelyisége, de a KISZ (a fiatalabbaknak, akik nem tudják, hogy mi volt a KISZ: Kommunista Ifjúsági Szövetség) feloszlása után üresen állt. Itt volt a következő koncertünk, mi voltunk az első - és egyben utolsó - zenekar, aki itt fellépett, mivelhogy tudtommal rajtunk kívül nem lépett fel ott senki. Mi viszont a nyár folyamán többször is felléptünk, ha jól emlékszem négyszer.






Kolera: Önálló bulik voltak ezek, vagy valakik előtt- után zenéltetek?


Golyó: Mi voltunk az élő zenekar, és utána volt mindig Anti –disco, ez akkoriban kezdett divatba jönni. Igazából ugyanaz volt, mintha egy discoban lennél, csak nem diszkózene szólt, hanem mindenféle régi és újabb punk, populáris rock, old’s rock, ska, underground zenék, ja, és nem volt akkora fénytechnika sem, mint egy diszkóban. De hajnalig tartó mulatság volt!
Közben megcsináltuk az első - és egyetlen – demo felvételünket is, Michelis Jani hatékony közreműködésével. Neki már akkor, 1991-ben volt egy olyan stúdiója, ahol amatőr színvonalon felüli felvételeket tudott készíteni, ráadásul olyan árfekvésben, amit mi is ki tudtunk fizetni, nem ment rá a gatyánk is arra, hogy legyen egy jó minőségű felvételünk. Mai ésszel fel sem fogható, hogy mit jelentett ez akkor, amikor a jelenkori digitális technikai lehetőségekről még csak nem is álmoldtunk… És ő nem csak megcsinálta a stúdiómunkát, hanem közben sok instrukciót is adott nekünk, nem véletlenül van rajta a kazettaborítón is, hogy „Producer:Michelis János”. Valamint a másolást is ő intézte, így jelent meg ez a felvétel „Furcsa a világ” címmel, 100 példányban. A kazettaborítót Pityu (vagyis Captain Steve, hogy az akkoriban használt művésznevét is említsük ) gimis-kori cimborája ( aki akkor már grafikus-dekoros volt), Szigeti Andris rajzolta meg, és egy másik haverunk - DosG, aki jártasabb volt az akkori nyomdatechnikában - szerkesztette meg úgy, hogy könnyen fénymásolható legyen. Ezután A3-as lapokra lett fénymásolva, ollóval kivágtuk, és behajtogattuk egyenként a kazettatokokba. Nem kis meló volt, de igazából élveztük, szívesen csináltuk, hiszen ez volt az első kiadású hanganyagunk..! Méltó módon meg is ünnepeltük ezt a jeles eseményt… tehát qrvára berúgtunk a kedvenc helyünkön, a Székgyár-klubban. Na erről is lehetne hosszabban mesélni… (Később még több száz példány megjelent, mikor Lapát és Ernő felköltözött „Nagyfaluba” - vagyis Budapestre -, ez már az ő kalózkodásuk volt, mivelhogy Lapátnál volt a mesterszalag. De mi, többiek ebből már nem láttunk egy forintot sem… Mikor kérdőre vontam Lapátot ezügyben, azt válaszolta, hogy a saját pénzén húzatott le példányokat, és saját maga árulja is, ha bárki a zenekarból akarja, akkor odaadja mesterszalagot, csináltasson más is ugyanígy, ha akar. Nem éreztem teljesen tisztességesnek ezt az eljárást, de ráhagytam.) Az első 100 nagyon hamar el is fogyott, mi árultuk a koncertek után, meg a haveri körben. Volt olyan, aki mindjárt kettőt is vásárolt, hogy egyet hallgathasson otthon, egyet meg az autóban.
Volt még néhány fellépésünk, aztán megint közbeszólt a sorkatonasági kötelezettség, Pityu, meg Peti augusztus végén bevonult. Nekünk akkor volt még pár megbeszélt koncertünk, amit le kellet játszani.
Megkértük Michelis Janit, hogy segítsen ki minket, de utóbb kiderült, hogy ez nem volt jó ötlet. Lehet, hogy a nem - zenészek számára ez érthetetlen, de ő egyszerűen túl képzett volt ehhez. Nem tudott „punkosan” gitározni, úgyhogy megváltozott az egész hangzásunk. Nem akarom őt bántani emiatt, neki is megvolt a napi munkája, meg a saját zenekara, plusz a stúdiózás, úgyhogy nem is volt ideje betanulni rendesen a számokat… Utólag beláttuk, hogy talán mégis inkább le kellett volna mondani ezeket a fellépéseket, de a közmondás szerint „vásár után minden kofa okosabb!”
Aztán az ősz folyamán jöttek azok a gondok, amelyek egyébként az összes többi zenekaromban is jelentkeztek később. Nevezetesen a közös nézeteltérés. Hülyén hangzik, igaz? De így tudom a legjobban jellemezni. Amikor már kezdett jól menni a szekér, akkor mindig valaki, vagy valakik, a zenekaron belül elkezdtek meghülyülni, így kialakult a nézeteltérés. Ebben az esetben úgy alakult, hogy mivel Lapátnak a ’Mániával párhuzamosan működött a skinhead zenekara is – az M.A. Skins-el akarta vinni az egészet ebbe az irányba. Nem is volt alaptalan, mert akkor már a skinheadek közül is sokan szerették a ’Mániát. Felvetette, hogy változtassuk meg a nevet „Paranoia”-ra, merthogy abban benne van az „oi”, meg Ernő is hasonló nézeteket vallott , úgyhogy itt már kezdődött a „belvájongás”. Meg ekkoriban Lapát, üres idejében - volt neki bőven ideje, merthogy nem dolgozott, nem is tudom, hogy miből élt - zenélgetett Tivadarral, akiről ugye említettem, hogy később még szó lesz róla. Lapát azt akarta, hogy vegyük be Tivadart is a ’Mániába. Én meg azt mondtam, hogy a mi zenénkben felesleges még egy gitáros, aki csak alapot tud reszelni, egyébként semmit nem tesz hozzá az összképhez, ezenkívül még profi alkohololista is, akit majd úgy kell feltolni a színpadra minden koncerten… Lapát ennek ellenére is akarta, Ernő is támogatta, így kialakult a palotaforradalom. Én meg kitartottam a véleményem mellett, azt mondtam, hogy vagy ő, vagy én. Pityu meg Peti is ellenezte Tivadar tagfelvételét, azt mondták, hogy ha én emiatt távozom, akkor inkább ők is mennek… Ennek az lett a vége, hogy feloszlottunk... Pityuval és Petivel megbeszéltük, hogy mi hárman még akarunk együtt zenélni ,de ők még akkor katonák voltak, úgyhogy ez ennyiben is maradt. Közben Lapát Tivadarral - Nagy Attila basszusgitárossal kiegészítve- megalakítottta az A.L.T. nevű zenekart, ahol már nyugodtan „skinheadeskedhettek” nélkülünk. Kicsit később Ernő is csatlakozott hozzájuk, ezután lett a nevük Nemzeti Front.




Kolera: Szinte hihetetlen, hogy csak ennyi volt az egész…

Golyó: Pedig ennyi volt, egynyári növények voltunk… Nekem is hihetetlen, hogy 30 év után is még emlékeznek erre a zenekarra, ami nem egészen négy hónapig létezett aktívan. Utána már csak vegetáltunk, próbáltuk menteni a menthetőt. A végleges feloszlás 1992 novemberében történt.
Közben volt egy olyan koncert is, ’91 karácsony környékén - rajtunk kívül szerepelt még a Cart, a Dusty Ways, meg a Prosectura - ahol úgy léptünk fel, hogy Zizi dobolt, Petinek épp sikerült hazajönni, így ő gitározott, én meg basszusgitároztam és énekeltem is, mert sajnos Pityunak nem sikerült elszabadulni a laktanyából. Ezt a bulit Hári Laci szervezte, aki a Székgyár-klub - avagy Quick Step rock club, Alfred Hitchcock Rock Cafe, ahogy tetszik, nem kívánt törlendő… - egyik tulaja volt. Sajnos a Székgyár-klub addigra bezárásra került, főként a környéken lakók állandó feljelentései miatt.
Ez a koncert egyik első sikeres helyünkön, a Fehér Bikában (Palotabozsokon) lett megrendezve. Lapát meg Ernő is ott volt, de tüntetőleg csak a közönség között… elég feszült volt a légkör. Később beszélgettünk velük erről, átmenetileg úgy tűnt, hogy sikerül áthidalni a problémákat, de Pityu meg Peti közben még katonák voltak, Lapát és Ernő meg egyre inkább elmentek a skinhead irányba, úgyhogy mégsem jutottunk egyetértésre… A vége egy búcsúkoncert lett a Graffiti clubban, ’92 szeptemberben. Ez volt az utolsó koncert ebben a felállásban. Apró érdekesség, hogy mi játszottunk a Graffiti nyitó buliján is, alig több, mint egy évvel korábban... És itt mondanám el még azt is, hogy sem Lapáttal, sem Tivadarral, sem Ernővel nem vagyunk haragban, és nem is voltunk akkor sem, amikor a konfliktus helyzet volt. Egyszerűen nem tudtunk megegyezni a zenekar jövőjét illetően. Még mielőtt elkezdene engem valaki támadni, hogy én miért kenem rájuk ezt az egészet… Megbeszéltük mi ezt egymással akkor, és lezártuk. Lapáttal pedig még zenéltem együtt ezután is, az M.A. Skinsben - ahová igazából csak kisegítőként ugrottam be egy koncert erejéig, de mivel a „Nemtommilyen” Judit nevű basszusgitáros csaj (Nemes Judit - szerk.), akit helyettesítettem, később végleg kilépett, így ottragadtam - , egészen addig, amíg ez a banda is fel nem oszlott a közös nézeteltérések miatt ’93 januárban.

A búcsúkoncert után még volt egy nekifutásunk Pityuval és Petivel, sikerült egy dobost beszervezni, Hofi (Hoffmann Endre) személyében. Sajnos hamar kiderült, hogy nem működik a dolog, Hofi ugyanis más zenét szeretett volna játszani, holott az elején közöltük vele, hogy mi mit szeretnénk. Ő nem is szerette a punk zenét, egy lágyabb, populárisabb irányba ment volna. Felvetette,hogy kellene egy szintis a zenekarba…na, itt elszakadt a cérnánk. Pedig ígéretes volt, jól dobolt, ismerte is a ’Mánia számait, de menet közben kiderült, hogy vele mégsem lesz közös jövőnk. Mivel más dobos nem volt a láthatáron, kénytelenek voltunk feladni egy ideig, pontosabban addig, amíg megalakult a Dr.Thodor ’95 augusztusban, de ez már egy másik történet…



De azért az a pár hónap elég mély nyomot hagyott a magyar punk zenében. Az az első 100 példányszám kazetta - amihez még szövegkönyvet is mellékeltünk - országos ismertséget szerzett nekünk. Ami elég nagy csoda, nagyon megtisztelő, de nem vonok le belőle messzemenő következtetéseket. Lehet, hogy ha nincsenek az említett ellentétek, ha jobban összetartunk, akkor többre vihettük volna, profitálhattunk volna belőle, de mi akkor nem is gondolkodtunk ezen. Egyszerűen szerettük, amit csináltunk, nem a pénzért zenéltünk, hanem mert jó volt, kaptunk olyat ezáltal, amit pénzzel nem lehet kifejezni. És amit e rövid idő alatt mi véghezvittünk, azt a legtöbb zenekar évek alatt sem teljesíti… Statisztikailag felsorolova: 17 koncert, két videófelvétel, egy stúdiófelvétel, egy interjú a Mohácsi Újságban -mindez 1991-’92-ben! Nem is lehet érzékeltetni, hogy mennyire nagy dolog volt ez abban az idöben, a mai lehetőségekkel össze sem lehet hasonlítani. Akkor még egy videókamera - ami egyébként akkora volt, hogy egy gyengébb ember el sem bírta - státusszimbólum volt..! Manapság meg egy akármilyen okostelefonnal különb videókat lehet készíteni, aztán mehet fel a YouTube-ra..! Na, de elég a múlt technikai jellemzéséről, csak annyi, hogy ez tényleg nagy fegyvertény volt akkoriban. Csak az tudja ezt, aki átélte.

És még annyit szeretnék megemlíteni az Üldözési Mánia történetéből, hogy mi mindig is punk zenekar voltunk, még akkor is, mikor Lapát és Ernő már inkább a skinhead irányba terelte volna a zenekart. Fontos még azt is tudni mindenkinek, aki majd elolvassa ezt az egészet, hogy szerettük a skinhead zenekarokat is (4 Skins, Cockney Rejects, Daily Terror, stb.), de csak a zenéjüket, az ideológiájuktól már elhatárolódtunk. De a zenénkben érződött a hatás, nem véletlen, hogy a skinheadek is szerették az Üldözési Mániát. Sőt, játszották a számainkat is skinhead zenekarok, néhányszor előfordult olyan, hogy én ott voltam a közönség között, a színpadon meg játszották a „Hupikék törpikék”-et, és nem is sejtették, hogy az eredeti előadók közül ott van valaki… Ezen kívül még nagyobb megtiszteltetés volt, amikor a Romantikus Erőszak nevű skinhead ( vagyis bocsánat: nemzeti rock) zenekar képviselője felhívott, és engedélyt kért, hogy a „Kék fény” című számunkat feldolgozhassák... Igaz,hogy semmiféle szerzői jogdíjról, meg egyéb jogi faszságokról szó sem volt, de nem is érdekelt minket ilyesmi, örültünk, hogy maradandót alkottunk eszerint...ami érdemes feldolgozásra!



Kolera: Térjünk vissza még egy kicsit a régi időkre,honnan ismerted a többieket?Lapátot, Kornélt, Nyüvest..? Egy suliba jártatok?

Golyó: Nem. Lapátot még evezős koromban ismertem meg, de ő hamar abba is hagyta a sportot. A többieket meg az évek során, innen-onnan ismertem meg, mert akiknek azonos volt az érdeklődési köre, azok előbb-utóbb megtalálták egymást az akkori gyülekezőhelyeinken, pl. a KRESZ-parkban, meg a Vadászkürt ittasellátóban, házibulikon, meg mindenféle koncerteken, amelyek akkoriban voltak…


Kolera: Az idősebbeket is ismerted, akik elkezdték ezt Mohácson? Mert a 80-as évek elején is nagy élet volt már ott…

Golyó: Ismertem őket, csak ők nem ismertek engem, akkor én még kiscsávó voltam, csak messziről néztem őket… Ők azért pár évvel idősebbek voltak nálam, és a 13 éves kis kezdő punk gyerek, meg a 16-17 éves menő punkok között egy generációs szakadék volt…Ilyen fazon volt pl.Csóka Laci, aki az Andaxin énekese volt. Ő már akkor is úgy nézett ki, hogy bármelyik nagymenő punkzenekarban, akár az Exploitedben is megállta volna helyét..! Nem is tudom, hogy volt, egyszer csak elkezdett visszaköszöni nekem, meg dumáltunk is többször, de igazán haverság nem lett belőle. Pár évvel később, amikor volt az a botrányos Lánycsóki buli- Munkás Ucca, Aktivitás.Elysium- , és ott megjelent ő is, meg még több meghatározó jellegű személy az akkori érából, akkor azt gondoltam, hogy „húúbazmeg, ez nem semmi, itt lesz valami!” Nem akarok segget nyalni, de ezt akkor nagyon megtisztelőnek éreztem, hogy eljöttek…

Kolera: Te is jártál Pestre, meg ide-oda koncertekre?

Golyó: Nem, én ezekből kimaradtam. Örültem, ha az itt a kornyéken rendezett koncerteken –Mohácson a Műv.Házban Karthago, P.Mobil ,P.Box, HBB, ős-Bikini, Bólyban Edda, később Pécsett, a Balokányban Beatrice, Pokolgép, Bikini, stb. – részt vehettem. Értesültem a többiről is, pl. a Totál ’88 fesztivál, de ezekről csak plakátot láttam, meg álmodoztam, hogy jó lett volna ott lenni… De nekem is megvoltak az akkori 88-as csoport, korai Aurora, Kreten’s , meg a botrányos CPg , MosOi – ez utóbbi kettőnek akkoriban még a neve említése is hatóságilag tilos volt, nemhogy a dalaikat hallgatni! –kalózfelvételek, ezeket én is hallgattam. De hallgattam én ezeken kívül mindenfélét, én nem voltam „kőpunk”. Mindenféle jó zenét szerettem, és szeretek most is, ezért nem is sorolnám fel név szerint egyiket sem, nehogy véletlenül kimaradjon bármely kedvencem is… Nekem csak kétféle zene létezett: jó zene, és szar zene, de ez egy stílusokon átívelő érzés volt, egyszóval „disznó” (mindenevő) voltam zeneileg.


Kolera: A Hüber nevű lemezboltost ismerted?

Golyó: Igen, de Ő egyáltalán nem volt semmiféle lemezboltos… Hüber Gyuri egyszerűen egy olyan srác volt, akinek volt egy komoly hanglemezgyűjtménye - ha jól tudom, leginkább az NSZK-ban élő rokonai által szerezte. Ha valaki adott neki egy kazettát, annak átmásolta, amit kért… Ezenkívül –azt nem tudom, hogy hogyan, és miként sikerült ezt neki kivitelezni – írt egy levelet Amerikába Jello Biafra-nak, aki válaszolt is neki. Jello küldött neki több amerikai punk zenét, amiket persze Ő megint csak átmásolt mindenkinek, aki kérte. Én ezek közül csak az Appendix-et és a Butthole Surfers-t ismerem, de volt sok más banda is .

Kolera: És ő küldte ki a Nagy Feró-féle Bikini albumot Biafrának!

Golyó: Igen, és nem… Halottam erről, meg Nagyferó is említette valahol, valami interjúban, de nincs értékelhető információm erről… úgyhogy ezt inkább helyben hagyom. De Hüber Gyuri nagyban segíttette a ’80-as évek - beli mohácsi fiatalság zenei műveltségét..! Finoman fogalmazva, terjesztette a kórt..!




Kolera: Lezárásként azt kérdezem, hogy hogy emlékszel vissza erre az időszakra?

Golyó: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!” Na,de komolyra fordítva, szívesen emlékszem vissza a jó dolgokra, ami meg rossz volt akkoriban, azt vagy elfelejtettük, vagy az idő megszépítette az emlékeket…


Most már nem is bánom, hogy egyik későbbi zenekarommal sem jutottam el arra a szintre, hogy a zenélésből éljek meg. Megmaradt a zene, a zenélés szeretete, és az is, hogy akkor zenélek, amikor kedvem van. Nem kényszerből, mintha egy munkahely lenne a zenekar.


Köszönjük az interjút!


Munkás Ucca (1987) Károly Tibor (Golyó) -  ének, Fekete Tivadar (gitár), ? - basszus, Keszthelyi Zsolt (dob)


Üldözési Mánia (1991) Straub István (Captain Steve) - ének, Kovács Ernő - ének, Gál Péter - gitár, Károly Tibor (Golyó) - basszus, Zentai Attila (Lapát) - dob

M.A. Skins (1991-92) Endrédi Péter - gitár, ének (+R.I.P.+), Károly Tibor (Golyó) - basszus (mint beugró), Zentai Attila (Lapát) - dob

Dr. Thodor (1995-1998) (Több újjáalakulás után részben más tagokkal jelenleg is működik és néha koncertezik) Straub István (Captain Steve) - ének, Károly Tibor (Golyó) - basszus, Gál Péter - gitár, Schütz Gábor - gitár, Thodor - dob


Üldözési Mánia - Furcsa a világ

DR. Thodor - Sorstánc













.




























 

Nincsenek megjegyzések: