Nem akarunk semmit sem megmagyarázni.
Nem akarunk semmit sem el-ki-magyarázni, sőt befolyásolni sem...
Egyszer régen utánaolvastam a punk fogalmának és röviden ezt találtam:
"A szó eredeti jelentése: korhadt, piszkos, visszataszító. A kifejezést a XVIII. században a prostituáltakra használták, a század ötvenes éveiben a silány hollywoodi kommersz filmekre. Aztán a punk, a rocksound egyik megjelenési, kifejezési formája lett a hetvenes évek második felében, amely a korszak társadalmi-gazdasági-kulturális fejleményeivel párhuzamosan alakult ki, kezdetben Amerikában, majd Angliában, ahonnan széles körben elterjedve világjelenséggé vált. A punk anarchisztikus, radikális beállítottságágának megfelelően a zenében is a nemet mondás, a tagadás attitűdje a jellemző rá. Melódiaszegény, ritmikus, dinamikus háttér, egyszerű dalszerkezetek, erőszakos, agresszív, néhol teljesen szélsőséges hangvétel jellemzi."
Ez nagyjából ki is elégített akkoriban.
Mármint anno ez tökéletesen passzolt, a bennem elképzelt punk definíciójának.
Ez jött le azokból a zenékből is, amiket hallgattam - bár a szövegeiket, mármint az angolt, még nem értettem, de a zene őszintesége, nyersessége rövid úton rabul ejtett.
Majd jöttek a régi (az akkori) magyar punk zenék (C.P.g., ETA, Agydaganat, és még sorolhatnám a többi régi bandát...) és egy jellegzetes másik világ is feltárult előttem. Az a világ megfogalmazva, amit a körülöttem élő emberek is megfogalmaztak egy egy véletlenül elejtett mondatban, vagy cselekedetükben. A 80-as évekbeli Magyarország képe, amit éppen egy rezsim lelakott, vagy legalább is igyekezett lelakni.
Igazi cinizmust, lázadást, szabadságvágyat, társadalomkritikát, sugalltak azok a dalok.
Bár mire részt vehettem volna benne (ez az életkoromnál fogva lehetetlen volt), már nem is létezett ez a mozgalom. Vagy ha igen, akkor nagyon underground szinten, amiről mi vidéken szinte nem is tudtunk semmit. Hozzánk akkoriban nem jutott el a Beatrice, és az Auróra, egy egy agyonmásolt, koncertfelvételét tartalmazó kazettán kívül szinte semmi. (Direkt nem említem a metál zenekarokat, mert néhányat leszámítva nem érdekelt egyik sem...)
Mindeközben Seattle-ben a '80-as évek közepétől kezdve, számos
klubban, bárban és koncertteremben folyamatosan egy új hangzás született meg, melyet
évekkel később a "grunge" kifejezéssel címkéztek fel (a grunge
mocskosat, piszkosat jelent - a jelző ismerős ugye??). Az olyan bandáknak mint The Melvin, Tad és Green River eléggé más elképzelésük formálódott a zeneiparról, megelégelték a toplistás popslágerek és a tesztoszteronagyú bozontos metál sikerét, ezért inkább a '70-es évek punk és garázsrockja felé orientálódtak. A "cock rock" jelzővel degradált Mötley Crüe nyersessége helyett a Sonic Youth, Dinosaur Jr. és a Pixies vad hangzáskísérletei voltak a példaképeik.
A Nirvanára is ők hatottak. A seattle-i gyerekeknek nem jött be a feszülős bőrnaci, a mindenféle csicsa, a precíz gitártémák, az egy percbe sűrített albumnyi témák, és a kilométeres smink. A trió a gitáros énekes Kurt Cobainnel az élen inkább szerte-széjjel szakadozott farmert és kopott, kinyúlt flanelingeket hordott, nagypapától örökölt bőrdzsekivel, hosszúra növesztett hajjal és vágatlan szakállal. Mindezt azzal tetézték hogy minnél kevesebb zenei hangból próbáltak kicsiholni néhány nótát, és még arra sem vették a fáradtságot, hogy a hangszereiket behangolják...
Úgy tűnik, mintha csak erre az attitűdre várt volna a világ, ami nyíltan szembemegy az éppen aktuális divat és zenei trendekkel, mert 1991 végén már biztosan tudta mindenki mi az a grunge. A Nirvana második albuma a "Nevermind" kikerült a lemezboltok polcaira egyszerű ordítással az elején: "Smells Like Teen Spirit". Négy akkord, Dave Grohl elmebeteg dobolása és Kurt Cobain üvöltésbe torkolló agresszíven szívszaggató éneke voltak a siker látszólagos összetevői.
Ezeket a zenekarokat már soha nem értettem meg.
Nem hallottam ki az igazi lázadást és a társadalomkritikát a dalokból, csak a kliséket és az agyonhasznált, megkopott, fáradt jelszavakat, vagy éppen olyan nótákat, amik arról szóltak, hogy mennyire boldogan lehet élni a napfényben, minden rendben van az országban, vagy a tengerparton, Kaliforniában. Valahol útközben eltűnt az erő, a durvulat és a radikalizmus, helyette megjelent a "business", azaz a pénzéhség még olyan kicsi térben is, mint a hazai underground réteg.
(Mindezt itthon egy komor, baljóslatú korszakban, amikor a lábunk alól éppen azok igyekeztek eladni az országot, akik a rendszervált(oz)ás előtt még a pornépet szipolyozták.)
A punk zene is erre a sorsra jutott... Itthon is egy szűk réteg kezdte eladni a punkot, mind a zenét (hitványabbnál hitványabb agyonkozmetikázott slágerekkel rukkoltak elő a legtöbben, ráadásul mondanivaló nélkül), mind a stílust, (divat lett punknak lenni, szakadt cuccokban járni, igénytelenül kinézni, és viselkedni), ami aztán később ilyen olyan ellentétekhez, vagy a kilencvenes évek elmúltával szépen lassan az irányzat stagnálásához vezetett.
Mindössze csak néhány underground, és pár "vezető" zenekar (Auróra, HétköznaPi CSAlódások, Prosectura, stb...) volt kitartó és vitte tovább a magyar punk zászlaját.
Lehet, hogy bennem van a hiba, de kevés punk zenekart szeretek manapság. Rengeteg koncerten veszek részt, rengeteg zenekarral találkoztam az elmúlt tizenegynéhány évben, de a mondanivalót, stílust, egyéniséget tekintve, egy kezemen meg tudom számolni azokat a bandákat, amelyek nyomot hagytak bennem...
Talán azért, mert szerintem a punk nem csak egy stílusirányzat, a punk életérzés, ami megnyilvánul önérzetben, külső-belső magatartásban, és esetlegesen politikai hovatartozásban.
(chelios)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése